A leány megkapta a munkát, és ezzel valószínűleg el is tűnt az éjszakáimból. Bondira költözik. Ma öntött el először a várva-várt boldog felismerés, hogy mennyire nincs kalbászbul a kerítés. Egyrészt kiderült, hogy el lett baszva a foglalás, és mivel hosszú hétvége van nem tudtunk hosszabbítani (egyszer bíztam rá, érted?). Úgyhogy délelőtt ki kellett költözni a szemétdombról, pedig minden pajtás ott van, nemkülönben szombaton. Most itt rohadok tesómnál, ő dolgozik, a kóreaiak meg a kolumbiaiak sikítoznak, szakad az eső, és én leszek a kutya a földszinten, aki a bejárati ajtót ugatja. Ha a lakók rendesek lesznek, akkor nem rúgnak belém, csak simán átlépnek. De a fény mindig megjelenik az alagút végén, ezúttal messenger bejelentkezés formájában. Hiszel a találkozásban? Gondolom nem. Olcsó vagy te is.
Milyen vicces, hogy a nővérem, aki szintúgy nem akar Apánkra hasonlítani, hajszálra másolja a karrierjét. Kiváló és megbecsült felszolgáló megállás nélkül, váltásban két helyen, messze a birodalom szélén, sok (sok?) pénzért. Persze ez semmilyen érdemet, vagy minőséget nem kérdőjelez meg, csak közben látom, mennyire merül el a vendéglők és kávézók világában, ki mennyi borravalót kap, „mennyivel jobb környék már a Junction, meg amúgy is ez az új váltás sokkal hatékonyabb, Su új helyén állítólag köcsög a főnök”. Olyan ez, mint valami lefolyó, fent még széles, és csak szűkül-szűkül… Büszke is vagyok, és szomorú is. Már látom, ahogy otthon keresztbe fog tenni. Az értékrendünk még nyomokban sem hasonlítható össze...
Normális esetben azt mondanám, tartózkodj a műfoslelkektől, de most arra kérlek, ne tedd. Szükséged van rám és kész, nekem meg nem a gombokra van szükségem, csak úgy csinálok. Manifesztáció.
