Gondoltam leírom..
(1)
...Egy szomszéd kissrác, velem egykorú, aki gyakran átlógott hozzánk, mert mindent megtalált, amit náluk soha: békességet, rendezettséget, örömöt. Persze ezért az Apjától verés járt. Egyik nap a kukoricásban építettük a századik erődítményt, amikor meghallottuk az ordítását. Felállt, és azt mondta: azt hiszem, megölöm magam. Másnap kilépett a busz mögül, elütötték és meghalt. Aztán volt egy osztálytársam, aki nem járt jól a szüleivel, délutánonként összevesztek rajta, ki viszi haza, nem fogom elfelejteni a tanárnő ordítását: „Krisztián, rohanj, itt az Apád!” Ebéd közben egész más történetei voltak, mint nekünk. Néha bezárták a szekrénybe, és gyakran balta csattant az ajtóban. Így éltünk mi vidéken. Elhatároztam, megalázom azokat az embereket, akik azt hiszik, bárkit megalázhatnak. Ma már nem vagyok rá büszke, de sokukat sikerült. Van, akit a nép nyelve most is aláz. Végül rájöttem, hogy ez nem az én dolgom, a kolosszális-univerzális egyensúly elintézi.
(2)
...aztán ott kellett hagyni a mesét. Elkerültünk a kisvárosba, csak a házunkat a faluban felejtettük. Apámat megette a pénz, masszívan kezdte törni a házasságát, tulajdonképpen csak hétvégenként láttam. Anyám az italba menekült, a történet folytatása klasszikus, a család pokollá változott, a rokonok összevesztek, a medence lassan megtelt elsárgult levelekkel, engem és a nővéremet meg elkezdte felzabálni a tehetetlenség. Gyerekkoromban verbális kapcsolatom tulajdonképpen csak Anyámmal volt, a nevelést a környékünkre olyannyira jellemző, borzasztóan kártékony, labanc-náci-katolikus modell szerint Apám teljesen rábízta. Anyám kategorikusan belém imádkozta a viselkedést, az önuralmat, az illem minden apró részletét. Szegény, nem ismerte a világot, ami körbevette, és nem ismerte a saját fiát sem. Amikor a volt apácazárdába száműztek, azt mondta: „jobb, ha meg sem szólalsz kisfiam.” Megszólalt helyettem a többi. Ekkor kezdődött a harcom az önbizalommal. Szépen elkezdtem problémákat kreálni magam köré.
(3)
...Volt egy terem-társam akinek úgy tűnt a cipője kevésbé tikszaros. Ugyan mindenki-mindenkivel jóban volt, többnyire vihogtunk, nem gyűlölködtünk, de ment a harc a háttérben, folyton megkaptam az arabozást és/vagy cigányozást és/vagy négerezést és/vagy zsidózást. A lényeg az volt, hogy elnyomják a kissebségi komplexusukat velem szemben, mert ugye nekem mennyire könnyű. Ő nem tette, nem akart megsérteni, ennél sokkal intelligensebb volt, és vetélytársat sem kellett bennem látnia. Igazából akkor haverkodtunk össze, amikor felismertük, hogy hasonló az érdeklődésünk, és talán az érdeklődésünk minősége is. Úgy tűnt valamire való barátság lesz ebből, de nem lett. Több oka is volt persze, és az okok között magam is ott vagyok, többször keveredtem kényes szerelmi háromszögekbe, tudtomon kívül, a ribancok meg rám hivatkozva rázták le őt. Akkor még fel nem ismert problémám kazalnyi volt, ezt pedig a folytonos irányítással akartam kompenzálni. Én voltam a szervező, az operátor, a beszélő, a képviselő, a lényeg az volt, hogy felhívjam magamra a figyelmet, amit otthon soha nem kaptam meg. Ahogy ezt akkor magam nem ismertem fel, más sem.
(4)
...Aztán szépen lassan arra fordult amerről a langyos szél fúj, és végül az irigyem lett ő is. Legyőzték. Akkor értettem meg mennyire kicsi ember, amikor hozzám vágta huszonöt évesen, tizenhárom év haverkodás után: „te zenélsz, rajonganak érted, micsoda könnyű neked.” Napokig nem tértem magamhoz, ilyet csak a legbutábbja mondhat, azt gondoltam – mivel a barátom - pontosan tudja mennyit jelent nekem az üzenet, amit közvetíteni akarok, és pontosan látja, hogy amatőrként mennyire nincs körülöttünk rajongás. Kedves-jó emberek voltak, akik valamiért úgy döntöttek, meghallgatják amit azok soha nem hallgattak meg akiknek üzentem. Sokkal okosabbnak tartottam annál, hogy az én fél-tudásomra legyen féltékeny. Végül még is így politizált, és a falusi undokság, a vak utálat, a számtalan komplexus, a fasiszta szigorral szolgált elvek, és persze a bálványa, teljesen kiirtották belőle azt a kevés őszinte jóságot is, amivel rendelkezett. Tartalom nélkül lett öntelt, eredmény nélkül tartotta magát eredményesnek, és mint valami ócska kurva, megbaszatta magát mindenkivel, akinek szebb mosolya volt a valóságosnál. Az egész életem a rossz elleni örökös küzdelemről szól, magától értendő a nézetkülönbség. A barátság nekem szent dolog, talán túlságosan is. Normális helyen talán ez jó hír lehetne, de egy olyan pajtában, ahonnan jövök, csak a megkülönböztetésre jó. Ha az embert tényleg a barátai határozzák meg, akkor szerencsés vagyok: aki közénk állt, megetette vele az almát, és leleplezte előttem.
