koszimegvagyok

Köszönet mindazoknak akik olvasták a betűket a koszimegvagyok.blog.hu-n. Aktualitását elveszítette, így rákerül a fedlap. A gondolatokat fűzöm tovább - bár kisebb gyakorisággal -, itt találsz meg: bagolyv.blog.hu

béke.
 

Megszerettelek. A zárkózottságoddal és a megfejthetetlenségeddel együtt, azzal, hogy sugallsz valamit a késéles-szemeiddel, majd mindent visszafojtasz amivel meggyőzhetnél. Azt gondoltam talán jobban feltérképeztelek mint te engem, aztán meg, hogy belefutottam egy lélekbúvár fejezetébe, aki mint könyvet próbálja írni az életét, nyit és zár, szikrázó logikával és érveléssel. Sokat tanultam tőled, türelmesnek és türelmetlennek lenni, és újra látni milyen az amikor nem feszélyez annyira a realitás. Persze az érzelmek, a csípős érzelmek, a gyengeség és gyávaság, a még önmagam előtt is titkolt remény és lemondás, mind-mind kivezetésre várnak. Láttam működni egy csoportmechanizmust, láttam a motivációkat is és végül sok tézis igazolódott, hogy tulajdonképpen birkák vagyunk, vagy inkább hívek. Aki nem akar beilleszkedni az továbbra sem túl vonzó, de mit lehet tenni, mit lehet. Nincs tévhit, tudom hogy nem ítélkezhetem úgy, hogy elkártyáztam valamit.

- The best number is 73.You're probably wondering why.
- No. Uh-uh. We're good.
- 73 is the 21st prime number.
- Its mirror, 37, is the 12th, and its mirror, 21, is the product of multiplying - hang on to your hats - seven and three.
- Eh? Eh? Did I lie?
- We get it.
- 73 is the Chuck Norris of numbers.
- Chuck Norris wishes.
- In binary, 73 is a palindrome: "one-zero-zero-one-zero-zero-one" which backwards is "one-zero-zero-one-zero-zero-one" exactly the same.
- All Chuck Norris backwards gets you is: "Sirron Kcuhc."

(BBT-S4E10)

Memoár: Budapest, Instant, 2010 November

-  Feljöttetek egyet?
-  Tessék?
-  Feljöttetek Budapestre? Mert én itt lakom.
-  Szép nagy nappalid van.

Az apa által bevásárolt és a natív budapestit az különbözteti meg, hogy az utóbbi nem vidékizik. Ez a fickó több mint húsz évet élt konkrétan egy faluban, egyetemi ideje alatt pedig már csütörtök este nálam bandázott, mert „pesten nem lehet mit csinálni”. Szerencsétlen.

https://www.youtube.com/watch?v=s-S28rX_c24&feature=related

Tudván, a fogyasztáson alapuló gazdaság logikája téves és az egész jelenlegi berendezkedés bukásra van ítélve, nehéz elfogadni, hogy maga felé húzza az eszköztárat. A képességeket meg lehetőleg rejtsük el. Szép munka.

Keömillel nem tudtam találkozni, pedig bocsánatot kellett volna kérnem amiért többször leosztottam, ha flaszterre - főleg ha tájba - szórta a csikkeket. Merthogy úgy tűnik Párizsban nincsenek közterületen cigaretta eloltására és eldobására alkalmas objektumok, kivéve néhány gecikurvára frekventált helyen, mondom ezt úgy, hogy szinte csak gecikurvára frekventált helyen jártam, de megközelítőleg negyvenet szórtam el. Nem akarják megszoktatni az emberekkel, inkább eltakarítják.

Zéland után volt két napom kimosni a szaros ruháimat, megborotválkozni, feltölteni az akkumulátorokat, hogy aztán ismét másnaposan menjek a Kingford Smith-re. Ezúttal Mattia bátyámmal indultunk útnak felfedezni Viktória államot és Melbourne városát. Csütörtök reggel hétkor az Ibis hotel előtt vártuk a jól bevált szakadt kisbuszt, ami a legolcsóbb reptéri transzfer. Egy öreg fószer vezetett, mikulássapkában, az ülésére pedig az volt írva, hogy „Santa’s Chair”. Valami kemény szeren volt, legalábbis a félórás buszozás (inkább hullámvasutazás) után azt gondoltuk ennél nincs veszélyesebb, talán csak a Tiger Airways, nyolcvannyolc dollárért.

Melbourne, párás meleg, eső a levegőben, az Airport Shuttle az óriási Southern Cross vasútállomásnál tesz ki, lassú bandukolás a hátizsákosba, ami bár az „Urban Central” nevet viseli, kurvára nem a központban van. Az ötemeletes épület tele van idiótával, olyan mint valami óvoda, igaz azért választottuk, mert reggeli illetve végtelen rizs és tészta jár huszonhét dollárért cserébe, ez nagyjából verhetetlen. Vettünk répát, meg egyéb zöldségeket, és tulajdonképpen ezt ettük egy héten keresztül, rizzsel és tésztával, mindenféle módon elkészítve. Ilyenkor nem jön rosszul, ha egy olasszal vagy, aki ráadásul érti is (egyébként vega). A szobatársakkal megjártuk, először egy ausztrál párral osztoztunk, akik a „sexpo”-n dolgoztak, és nyilván felizgulhattak a nap végére, mert tulajdonképpen átbaszták az éjszakát, a csaj meg rendesen sírt fél órát minden aktus végén. Reggel hétkor kelés, zuhany, reggeli, lekváros kenyér a hátizsákba, aztán az őrület. Az időjárás mellénk állt. Három napig mentünk, folyamatosan. Melbourne is olyan, mint valami betonkeverő. Tökéletes példa a kultúrák békés egymás mellett létezésének. Bár minden nagyon meg van tervezve, könnyedebbnek, frissebbnek, mindazonáltal kiforrottabbnak tűnt mint Sydney. Jó angolszász módra óriási parkok a város közepén, tökéletes villamoshálózat, egy pillanatig sem érzed a zsúfoltságot, annak ellenére, hogy három-négy milliós népsereg lakja. A kedvenc a Brunswick utca, kreatív shopok, izgalmas könyves és lemezboltok, őrült kocsmák és kávézók, konyhák a világ minden tájáról. Imádtam. Az óceánpart mást adott, nem a kaliforniai jellegű szörfparadicsom, nincsenek zündeji társaikra jellemző óriási homokos partok, sokkal inkább jellemző a jól kidolgozott útvonalakkal, kávézók rögtön a víz partján, vitorlások hada, ilyesmi. A városrész (St. Kilda) elképesztő, meglepő zenei kínálattal (meglepő = kurvajó). A szombat esténket sörrel a kezünkben, a Yarra folyó partján töltöttük, ez a legjobb módja az emberek megismerésének. Jött az eső, szaladtak, mi is a metró bejáratnál húztuk meg magunkat, két óra pure people watching.

Már korábban lebeszéltük a berlini lánnyal, hogy közösen csináljuk meg a „great ocean road”-ot, ezért vasárnap reggel autókölcsönzőben kezdtünk, kettőből semmi, végül a harmadikban akadt még egy szamár, befutott Hanna, és már nyomtuk is a gázt, fel az autópályára, aztán vidék. Első nap Geelong-Apollo Bay-Port Campbell táv, közben beszélgetések random megállókon, az óceán partján, az egész megint csak több a szókincsemnél, a képek beszélnek, tényleg varázslatos, nem tudok kisebbet mondani. Port Campbell-ben egy teljesen új zsákosban szálltunk meg, Hannának - a huszonöt éves pszichológus hallgatónak – azért lehettek nehéz percei velünk, mi mégiscsak ismertük egymást, mentek a jól bejáratott ökörségek. Éjjel további két alak lepett meg minket a hatágyas szobában, még annyit sem tudtak mondani, hogy.

Hétfőn folytattuk utunkat, Warrnambool és Port Fairy felé, közben volt erdőséta, vadonlétező koala, kígyó, ember és egyéb jószágok megfigyelésével. Este újra a hostel, egy hihetetlenül hangosan horkoló chicago-i ökumenikus találkozós és egy svéd fazon jutott, aki felhozott egy csajt, szóval az éjszaka fülhallgatót igényelt (az új Deadbeats, szeretjük!). Mattia járt rosszabbul, minden alatta történt, nekem csak a horkolásból jutott. Végül megint a Tiger, mint ha a légitársaság szándékosan válogatna faszfejeket melléd, ráadásul a kapitány bejelentette, hogy a tervhez képest később fogunk landolni, mert az időjárási körülmények ijesztőek. Azok is voltak, sajnos nem volt annyi leleményem, hogy Tia arcát megörökítsem. Ilyenkor aztán előkerülnek a hajmeresztő repülős élmények, mondjuk egyértelműen ő nyert, a kicsúszós landolással a jeges milanói reptéren. Priceless.

Pontosan ott folytatom, ahol elkezdtem: a képernyő mögött. Kapkodva letölteni a legfrissebb hangokat, elolvasni hogyan halunk meg, elhanyagolni a megoldandók és végrehajtandók sorát, vagyis a gondot, ami lassan-lassan rátelepszik az előttem álló dologtalan két hétre. A könyvek fogynak, az ismerősök sokasodnak, hivatalosan is beköszönt a nyár, és megjelennek az erkélyen a repképes, tíz centis csótányok, a lakásban pedig a misztikus élőlények, az „ágybogarak”, akik a szúnyogokhoz hasonlóan vérrel táplálkoznak, nappalonként pedig a matracodban húzzák meg magukat, egy tömbben a sok közül, a harmadikon. Ausztrália elképesztő.  

A mögöttem hagyott hónap nagyon erős volt, az előre tervezett iskolalátogatásomat megtoldottam még egy héttel, új óvót kaptunk, Patrickot, aki mint sokan mások az intézményben, szintén társadalomtudományos, masszív politikai nézetekkel. Ugyan angolt nem nagyon tanultunk, viszont lehetett vele órákat beszélgetni, vitázni fontos és kevésbé fontos kérdésekről, cigarettázni, berúgni. Olyan helyeket mutatott a Sydney-t körülölelő vadonban, amit valószínűleg magunktól az életben nem találtunk volna meg. Soha nem látott mentalitás, világlátott, szuggesztív, negyvenes, aki akkor is vezeti a bérelt japán mikrobuszt, amikor iszik, mert hát: „Whatever”.

Így a tervezett rápihenés helyett, nem tervezett másnapossággal érkeztem a Kingsford Smith-re, hogy három óra repülést követően belélegezhessem Zéland kijózanító levegőjét. A tervek mindig csak tervek, húsz ezer kilométer távlatából még úgy gondoltam, hogy Zündej lesz a kirándulás, és Auckland vagy Christchurch az állomás. Az, hogy mégis a vörös földön ragadtam, nem bizonyult rossz döntésnek. Ahogy az egyik a zaj, a másik úgy a csend, és bár mindkettőre borzasztóan szükségem volt, a balansz így a megfelelő. Ott lent, az óceán közepén maximum a madarakkal barátkozhatsz össze, és bár soha nem elég semmiből, az erdőből, vízből, hegyekből, de a városból, a hype-ból, az italból, a haverokból sem, a fenébe is, úgy érzem, a balansz így a megfelelő.

Amit az utazásról írni tudok, nem más, mint taknyazás, semmiképpen sem beszámoló, de azért nekirontok: nincs olyan szeglet, ahol nem marad tátva a szád a természet javai láttán, de az úr máshonnan sem vesz el, nincs bosszantó a civilizáció működésében. Lórien létezik? Nem, de Új-Zéland tökéletes.

Bár késő délután landoltunk Christchurch-ben, mindenképpen el akartuk érni a Déli-Alpok lankáit, ezért rögtön béreltünk autót, bepattantunk, felcsavartuk a rádiót, és már száguldottunk is Ashburton felé, ahol az estét egy remek motelben töltöttük, bontottuk a fehérbort, és már repkedtek is az út hátralevő részét meghatározó frázisok, főként a francia leány akcentusát illetően. Szóval reggeli a birkák között, aztán nekifeszülünk az útnak (nagyjából le is vezettem a kb. kétezer kilométeres össztávot, és hiába van a kormány jobb oldalon, egy olyan helyen, ahol tulajdonképpen nincs forgalom, a táblás irányítás pedig kifogástalan, nem okozhat problémát.) Lassan feltűntek a zöld lankák, a halványkék tavak, a hófehér süvegek. Tulajdonképpen kilométerenként meg kell állni, a dombokra fel kell mászni, a tópartra le kell ereszkedni, minden olyan egyszerű, nem áll utadba civilizáció, sem turista, sem természet, csak mászol, és ereszkedsz. Hamar megtanultunk egymás mellett létezni és nem létezni, Lake Pukaki-nál már mindenki tudta mi a dolga, keresni egy zugot, sziklaszirtet, mert jut mindenkinek: ülni, hallgatni, csodálni, elmélyülni. A nap célja Mount Cook, a hegy, ami összeolvad az éggel, ahol a fehér inkább valami kék, a természetről alkotott fogalmad pedig megváltozik. Este kilencre értünk Queenstown-ba, rögtön kerestünk hostelt, YHA, négyágyas, tökéletes. Egyébként végig elképesztő zsákosokban aludtunk, olcsók voltak, tökéletes tisztasággal és felszereltséggel. Az alig tízezres várost sok mindennel lehetne jellemezni. Egyrészt adott az elképesztő fekvése, hatalmas hegyek lábánál, az inkább óriási folyam jellegű Wakatipu tó partján. A környék nem zsúfolt, nincsen látkép mólókkal és urbán fényekkel. Másrészt pezseg, igényes, kiforrott, kiművelt. Specifikus zenei klubok, jobbnál jobb könyves és lemezboltok, ötletes apró kávézók, számtalan kultúra konyhakínálata. Tele van átutazó vidéki fiatallal, az extrém sportok fővárosa, a reggae hegyvidéki bázisa, nem lehet csak úgy otthagyni. Olyan, mint ha megálmodtad volna az egészet, folyton érzed, hogy ezt neked találták ki, annyi elégedetlenség, ellentmondás, és undok legyintés után végre itt a bizonyosság. Utópia. Itt esett meg a hónap táncestje is, a Substation nevű helyen kezdtünk, eleinte csak mi voltunk, mivel pont aznap volt a városban a The Wailers koncert, apánk emlékére. Mindenki lázban égett, szaglott a levegő, a klub vörös és fekete, jófej kocsmárossal, míves hangkőmüvessel, finom root reggae-vel. Éjfél körül szálingóztak az emberek, mázsás súlyként gyalult a földbe a step, nem maradhattam tétlen. Aztán hazafelé még beugrás a helyre, ami félig az utcán, félig tető alatt működik, részeg kanadai lányok csak kóvályognak, a csavaró belefeszül a munkába, a második helyet éppen zárnák be, a lábam már ott az ajtóban, végigmérnek: most kezdődik a privát, megígérem, mi csak táncolni akarunk. Táncoltunk, a felszerelés, a zene óriási volt, a lovász teljesen megőrült, mint ahogy az a húsz ember is, akivel lassan az – amúgy apró kávézóként működő - egység megemelkedett, begyulladt a rakéta, dübörgött, forrt a padló, kapálózott mindenki, és jött a súlytalanság. A négy nap alatt - amíg Queenstown-ban szálltunk meg - bevettük a környék hegyeit, ellátogattunk a sziget délnyugati csücskébe, Te Anau-ba, a Fiordland nemzeti parkba, annak megannyi hegylánca és őserdeje között kihajóztunk a fjordok között (Milford Sound), egészen az óceánig. Soha nem látott, fantazmagórikus növények, állatok, földrajzi és geológiai képződmények. Túlságosan kicsinyes a szókincsem és ismeretem ahhoz, hogy akár csak próbálkozhassak a részletezéssel. Csak haladtunk-haladtunk, mászás és ereszkedés. Nincs is megfelelő jelző a látnivalókra, csak az, ahogy nevezik őket. Végül ott kellett hagyni a paradicsomot, továbbautóztunk az északi partvidék felé, olyan helyeket érintve, mint a Hawea és Wanaka tavak illetve azok környéke. Átkrosszoztuk az Alpokot, és az időjárás rögtön jelezte, az északi parton vagyunk: a Tasmán tenger felől érkező felhőket a hegyvidék megfogja, visszalöki, az pedig áztatja a szubtrópusi növényzetet. Haast Beach, nyikorgó zsalugáterek, egy ócska benzinkút, a tengerpart olyan, mint valami temető, százéves hordalékok a parton, embernek nyoma sincs, ettől olyan lélegzetelállító. Végighaladtunk a partvidéken, egészen Hokitika-ig, ahol szintén szakadt az eső, sokat nem is időztünk (pedig az iránycél a naplemente volt az óceánparton), inkább továbbálltunk, vissza a magaslatokra, a Franz Josef gleccsernél kerestünk szállást. Amit itt városnak hívnak, az igazából 10 ház, ezek is mind szállók/vendéglők, hegymászóknak, német turistáknak, néhány backpacker, és egy benzinkút, az ATM csak ritkán működik. Egyszerre volt hajmeresztő és vicces. A kékké fagyott kő és jégfal, a hosszan elterülő kövecses folyamon felfelé haladva közelinek tűnt, de nem volt közel. Közben látod a több ezer éves aprólékos munkát, az óriási sziklákat, aztán a kisebbeket, végül az apró köveket, ahogy haladnak hatalmas szabályozatlan folyamokon, egészen a tengerig. Nagyon egyszerű tetten érni az óriási organizmust, az ökoszisztémát, az élő planétát. Végül indultunk visszafelé az Arthur hágón keresztül, kacskaringós hegyvidéki utak, pihenők vízesés-lessel, hosszú erdei sétával, aztán mégis előbb érkeztünk vissza Christchurch-be mint terveztük. Nyertünk egy szombat esti forgatagot a városban, végállomás a „double happy” nevű klub: egy terem drum and bass, egy terem dubstep, nehézkes így a hazatalálás, még fetrengeni kell a parkban, de azért sikerül. Sikerül?

Megjöttem zélandról, egyelőre nem jönnek a szavak, nincs összeszedett gondolat, nincs más a fejemben csak a végtelen csend. Holnapután indulok Mattiaval Melbournbe.

Nyilván csekély tökéletességgel tudom körülírni az ausztrálokat, elkerülhetetlen az általánosítás. A társadalom vertikális szegregációja kis szórással megfeleltethető horizontálisan is, úgy élnek ahol laknak és ott laknak, ahogy élnek.

Ahogy Sydney a falvak városa, úgy minden suburb külön univerzum. A partokon többségben vannak a kigyúrt, jólfésült, napbarnított csávók hónuk alatt deszkával, kisportolt, jó seggű csajok, testre illeszkedő biciklis sortban. A déli és nyugati környékeken elhízott őslakosok és új-őslakosok, a belvárosban tökegyforma öltönyös fazonok és kiskosztümös picsák, folyton papucsban csoszogó ázsiaiak, és a kivarrt tengerészmaradványok. Jól kivehető kaszt a rögbi (és egyéb sport) drukker, a futócipős, kockásinges, kékfarmeres családapák, elhízott feleségeikkel, aztán az amerikaira maszkírozott nők és férfiak tömkelege. Fejről olvasod a skót, ír, angol és egyéb nemzet génhordozóit, fekete bőrű nagyon kevés van, az afrikai bevándorló hullám ezt a kontinenst elkerülte nem úgy, mint Európát. Ellenben Ázsia minden szegletéről markáns kommünék vannak, saját nyelvű orvosi rendelőkkel, boltokkal, taxikkal, satöbbikkel. Ezek nagysága, nemzetük népességével jellemezhető, így a sorrend kínai, japán, koreai, indonéz, thai, egyéb.

A szombat esti jellemzők külön bekezdést érdemelnek, Pyrmontban tökéletesen megfigyelhetem azokat, akiket otthon sem tudsz megérteni: bemennek a legközelebbi kocsmába, leisszák magukat, az értelmes időtöltés minden formáját kerülve. Már délután hatkor startolnak, éjfélre totál, a kocsmák kikövezett falain (mert mindegyik ilyen) megjelenik egy-egy hányás. Talán pont emiatt háromkor minden bezár, kivéve persze az oxford street és newtown egységeit. Jól kivehető a harmincas korosztály: férfiak világos ingben, sötét pantallóban, övvel, esetleg nyakkendővel, de ne legyen tévhit, a ruha mögött nem kis állatok rejtőznek. A nők koktél-kurvának öltöznek, nagyon rövid, fekete vagy sötét hálóing, a csöcsök ugrálnak, a lábakon pedig valami ordenáré, randa magas sarkú találmány van, amiben természetesen nem tudnak mozdulni, ezért utcán és szórakozóhelyen is csak a kezükben látod. A fiatalabb lánykák nagy részének vastag combozata és nagy keblei vannak (ahogy angliában is) a ruházatuk megegyezik az idősebb koktélkurvákéval, csak világosabb színűek és nem ritka az angyalszárny (nem elírás) vagy a fasztudjahogyan fejhez rögzített glória, esetleg egyéb villogó kiegészítő alkalmatosság. A verseny itt arról szól, ki tud még rondább lenni.

  
Van a művész típus, kommunista ruhákat hord (che!), hagyja elburjánzani az arcszőrzetét, és oldszkúl írógépet csettegtet, mert sokkal menőbb így kávét inni. A festészet (amihez a legkevésbé értek) valahogy megtalálta itt a helyét, talán mert a művészek nagyon egyszerűen megélnek abból, hogy kibaszkodják az utcára az összecsapott opera látképeket, a hülyéi meg hordják haza a nappaliba. Három egyetem foglalkozik ilyen jellegű képzéssel, rengeteg az ingyenes galéria, és a street art is burjánzik.

Dubstep ügyben igazán nem lehet panaszkodni, csak a múlt héten volt olyan kínálat, hogy Cottie meg Lofeah, és akkor ez csak kettő hely. Az indie itt is trendi, a csávó persze nem tudja mi az, csak az osztálytársa is faszhozsimuló gatyában, falatcipőben, meg kinyújtott nyakú polóban nyomul, de hát így megy ez mindenhol. Egyébként tegnapelőtt voltam három színpados indie és crossover koncerten, meg akartam tapasztalni a helyi bandákat (pandákat > tibor). Mit mondjak, üzenetet nem kaptam, de zeneileg nagyon felkészült pandák voltak, és nagyon nyájas a látvány, ahogy a metálosok szupportálták a nyikhajokat, de a terem a diszkózenével kellett a teljes boldogságukhoz, és végül mindenki ott kötött ki. Azt hiszem itt valami olyasmi zajlik, hogy oké, legyünk különbözőek, de azért még se. Feladták a leckét.

A suliban összefutottam egy koreai hangmérnökkel, aki olyan bandáknak kevert, mint a Dream Theater, Metallica, Megadeth. Őrült fanatikus, de nem bánom, ahogy azt sem, hogy a következő hetekben valószínűleg sok-sok délutánt fogok a lakásán tölteni, elveszve a VST-k és a Cubase kártékony, ám számomra hasznos világában…

Annak ellenére, hogy itthon töltöttem az estét, nem jelenti azt, hogy nem vagyok részeg. Tegnap húzós nap volt, reggel Bondi és Maruda közötti sétányra szervezett kiállítást csodáltuk meg, kiosztották a teszteket, és megkérdezték újból, hogy tulajdonképpen ki a fasz vagyok. Hazaesés, ebéd/vacsorafőzés Mattia-val, és már szemközt is köptük az estét.

Sandra búcsúztatójára csak éjfélre értem oda, vártak az ölelések, a részeg őszinte lányok. Marti (illetve Alvaro, de ő lelépett) zsebéből előkerült némi kábítószer, nem az. Indulás az Oxford street-re, sehova nem engednek be, csak egy leszbikus klubba, ahol még a kidobók is százkilós nők, a cigizőben találkozás az ausztrállal, aki kitárulkozik negatív véleményével hazájáról, amit nyilván tudok, de nem töröm le a lelkesedését. Járt mindenfelé, Magyarországon is, volt miről értekezni. Reggel hatkor estem haza, könnyesre röhögtem magam Pablo-val, aki nagyon felhúzza magát, ha nem tud kifejezni valamit rendeltetésszerűen, én meg a hiányommal küzdök, a tettvágy fokozódik, a képességeim csúcsfokon, önbizalom a helyén, de akkor is funkless time.

Beszéltem a feleimmel, nincs sok jó hírük. Csak egy valaki menthet meg, hogy mennyire képzelem ezt be, az majd szűk két hónap múlva kiderül. November 16, Zéland, egy hetem lesz eldönteni, hogy maradok és feladom az itteni lakást, vagy nem. A francia útitárs pedig.

Felfordul a harwood lane-i lakás. Este hét óra, a japán lakótársam braziljának búcsúztatójára ülünk össze, holnap reggel indul Sao Paolóba, Hikari pedig a családdal fut össze északon, Cairns városában. André remek fickó, sokat lógott nálunk, nyílt, egyenes ember, semmi csavar, semmi komplexitás, nem keres, ő talál. Hikari a huszonéves Nagoya-i lány, aki azután sem ért túl sokat a világból, hogy nagyjából körbeutazta, de ő kérdezi a legaranyosabban: „why?”.

A kínai hárpia, anyánk, ördögünk, szerencsétlen zárkózott beteg, aki egyébként a tulajdonos rokona, ránkparancsolta a megálljt, be kellett rekeszteni a brazil áldást (egy brazil = húsz brazil, de ezt már írtam), pizza, bor elfogyott, nem volt vesztenivaló, irány a hátizsákosok helyi temploma, mesés illeszkedés, ott futnak össze a népek, ahol a város két ütőere, pitt és george találkozik. Álmos hazaérkezés, másnapos reggel, tudjuk sok a dolog, zárul a teszthét a központban, este az iráni lakótárs születésnapja. Reggel fél nyolckor szoktam felkelni, meglepődtem Hikari, akkor még ottfelejtettnek vélt bőröndjén, nem volt idő érdeklődni, vár Kerstin a dolgozatokkal, Enrico a poénos fasizmusával, a két brazil angyal a mosolyával, Pavel az idióta röhögésével, Shuba – az új indiai teremtárs – a büdösségével, a végtelen spanyol és persze a délután, „miértnemmaradszittszociológiáttanulni” Helen, a mentorom, akadémiai értekezéseivel.

Órák után ezúttal nem olvasni, hanem haza indultam, Mattia fogadott hozzá méltatlan komorsággal, a bőrönd nem véletlenül maradt itt, Hikari váratlan hívást kapott, meghalt az édesapja. Helyzetben nem szarozik az ember, eltűnik az értetlenkedés, marad a kötelesség, jegyfoglalás, kikísérés, könnyezés. Nem fogjuk látni többet. Visszajöttünk Mattiaval, felraktuk Burialt, nem volt mit tenni, hát kitakarítottunk, aztán nekiálltunk masszívan inni. Megérkezett Saman, megültük az öregségét - amennyire meglehetett - aztán elzavartuk, bár annyira nem is kellett, olyan jellegű élete van zündejben, amit nem nagyon tudna megosztani velünk…

 
Saman szarik az iszlámra, Hikari a buddhizmusra, mi európaiak megvetjük a szánalmas, hazug katolicizmusunkat, szarunk a pocsék vezetőinkre, az elbaszott családjainkra, a pitiáner dolgunkra a világban, egy valamire nem: az emberségre. Viszlát Hikari.

Egy japán kávézó, fasuhogott, kissé galambszaros terasszal, finom de nem túl drága macchiatoval. Ideális hely gombcsettegtetésre, olvasásra. Rendszerint egyedül lépek az üzletbe, a laptopnyi asztalkákon ebédszünetes robotseregek maradékai, a polcon szétszórt újságok, a pénztár mögött zselével kezelt, ősz hajú ötvenes főnök, modoros japán vatkenájdúforjúval. Ismerős vagyok, mindig akkor érkezem, amikor a többiek elmennek. A választ nem várja meg, pedig most feketét szerettem volna. Megvetően morrant a hátul serénykedő, sütőporos kezű szolgalányára. Egyik szeme a kávégépen, másik rajtam. Alaposan végigmér, de nem ausztrálosan, hogy végül kibuggyanjon belőle a mesteri kérdés: honnan szakadtam ide. A lány lesütött szemmel szalad elém, nagy igyekezetében a süteményes tálca megbillen, de a helyén marad. Apró szoknyája mindenütt foltos a fehér portól, vékony teste megremeg a tulajdonosa közelségétől, előveszi a legkedvesebb mosolyt, amit ebben a helyzetben elő lehet venni, és halkan szisszen a fogai között a túdollarsplease. Mindannyian tudjuk, csak ezért kellett iderohannia, a főnök nem alázkodik meg annyira, hogy nála fizessek. Fejét mélyen maga előtt tartja, pedig jól látszik, az arca is poros. Az öreg megkér, foglaljak helyet, menetrend szerint visszakérdezek a hamutál ügyében, persze, majd küldi azt is. Pár másodperc, és a lány már felettem egyensúlyozza a poharat. Rám néz, pajkosan mosolyog, ahogy mindig, szeme üveges lesz, enyhén meghajol, és visszafogott testtartással elrohan, ahogy csak a japán lányok tudnak. Belekortyolok, és megjelenik a felhő, kirajzolódik a hazám, a vidék, budapest, a befordultság, a kényszeresség, a butaság, és elegem van ebből. Féljenek azok, akik megfélemlítenek.

Ha a házimóka az ötvenedik emeleten van, a lift kevesebb, mint öt másodperc alatt ér oda, és a jó tanácsok ellenére sem fogod be a füled, az nem jó, ráadásul ha éjfélig nem érsz oda a helyre szteppelni, nem engednek be, még ha tudsz egyenesen menni, akkor sem. Micsoda dolog ez. Furcsa, de kezdem megszokni a problémamentes konzuméletet, de ha minden igaz bő három hét múlva már zélandon leszek, csatlakozik Marti is, meg valami francia, de még nem találkoztam vele.

A város pontosan három jól szelektálható pajtásra bomlik: város, a hülye hotel-klub-étterem megoldásokkal, zabálókkal és a hülye zenékkel. Oxford street és azon is túl, a klubokkal, a művésztelepekkel, drogokkal, és minden gyomorforgatóval. Persze a tökegyforma suburbok, azok között is a partmentiek, ezernyi kisváros, szórakoztatóközpontokkal, és a homokos óceánöblökkel, elhagyott szörfdeszkákkal.

Ezek is pontosan olyanok. Fotóznak non-stop. Mosolygok a képeken, miért is ne. Külön megérne egy értekezést, soha nem tudtam csak úgy zsebrerakni a jelenséget, amikor vágják a pózokat, a beállásokat, a vigyorokat. Megannyi jó ember, megannyi jó szokással, de nem az enyémekkel.

Sajnos nem tudok csavarni a szivikundergroundban, mert ez legális poszt, én meg nem lennék az. Sebaj, talán majd felrakom a műsort máshol. Kóreai kiköltözött, olasz beköltözött, képben van, jobban mint vártam. Jól kijövünk.

Nem lehet eléggé szenvedni. A délutáni korlátkék égbolton megjelent egy betépett pilóta, és felvéste az égre: „this is life”. Mit lehetne ehhez hozzáfűzni, rohan az idő, én meg előtte-mögötte.

Egyre kisebbnek tűnik zündej. Az ember pont ott találkozik Alessandro-val, és a „házibuli” meghívóval, ahol számít rá: a szeszboltban (skandináv modell). Kiderül, hogy ő is abban az épületben lakik ahol mi, sőt, később kiderül, hogy tulajdonképpen mindenki itt lakik. A körzet pedig nem Ultimo, hanem Pyrmont, the finest. Sokáig kerestem a szavakat ezekre a nappali-partikra, de nincs megfelelőbb: aranyos. A lányok azt akarják, a fiúk azt akarják. A cimborákat kivéve, a beszélgetések csak ritkán szaladnak túl a - honnan jöttél, mióta vagy itt, meddig maradsz, milyen vízumod van - halmazból. A zene mindenhol ugyan az a szar, néha nehéz magyarázkodni, miért nem tudsz ilyesmire táncolni. A létszám csak attól függ, van-e legalább egy fő brazil ismerős, mert náluk a szorzó minimum húszas. Vicces, amikor ilyen blokklakásban összegyűlik hatvan-hetven ember, és ha egyszer kijutottál a balkonra bagózni, nagyjából ott is töltöd az éjszakát.

Azért kelet-európai vagyok, nincs mit tenni. Néha még itt is érzem, de a csúcspont egyértelműen az volt, amikor kimentem Eszterhez Norvégiába. Kis túlzással kibasztam az ajtót, bal kezemben pálinka, jobb kezemben füstölgő csikk: ”Köszönjük, nem kérünk alkoholt, és itt nem lehet dohányozni. Amúgy Oroszországból jöttél?” Vagy amikor igyekszed megmagyarázni a japán kislánynak Európát, majd megtudod, hogy két évet töltött Párizsban, kettőt Londonban és a finis Barcelonában esett meg.

Essünk túl ezeken: A tömblakások mindegyikéhez háromszintes parkolóház, kártyás beléptető és jogosultásgon alapuló lifthasználati rendszer, úszómedence és tornaterem tartozik, amit bárki használhat. Látszik, hogy a várost anno az olimpia miatt pofozták ki, a fejed felett zakatoló monorail-t nem nagyon használják, a hotelek száma pedig látványosan eltúlzott, a város így tulajdonképpen hét éves. Minden tiszta, egyszerű, érthető és funkcionális, néha túlságosan is.

Alapvetően három vízum típus van: „E-Visitor”, amivel csak egy dolgot tehetsz legálisan: a pénzedet költheted. „Student”, ami folyamatos aktív hallgatói jogviszonyt követel, bármilyen ausztrál, akkreditált intézménnyel, ezzel legálisan csak félmunkát lehet vállalni, és a „Work and Holiday”, ami a pár hónap munka, pár hónap utazás életmódot hívatott szupportálni. A rendszer jól ki van találva, miután megfelelő mennyiségű pénzt elköltöttél, eltartottál néhány oktatási intézményt és hozzájárultál a helyiek szociális ellátáshoz, úgy is elküldenek, akármilyen vízumod van. Hosszabb távon csak „beházasodással” vagy „munkáltatói szponzorrációval” lehetséges maradni, és persze az IELTS nyelvvizsgával, bár ez utóbbit abszolválni, jószerivel csak formalitás.

Ismeritek azt a tipikus budapesti (=vidékibudapesti) faszfejet, aki annak ellenére taglalja fél órában a „megboldogult kultiplex” atmoszféráját és mondja el a véleményét tizenkét pontban annak bezárásáról, hogy az elején közlitek vele, rendezvényeket szerveztetek oda, Szabó Simon volt a jegyszedő, és egyébként meg kurvára nem érdekel?  

Rendszerint fotósok és/vagy zenészek illetve azok berakói és/vagy kurvái. A fotós szegény gyermekeket örökít meg, ahogy távoli kontinenseken sárban vergődnek, végül valami bulvármagazinnak fejezi ki önmagát. A többi véletlenül az ELTE-re jelentkezett, de majd valami vidéki gimnáziumban lesz irodalomtanár, vagy könyvtáros. A zenésznek apa megvette a lemezgyárat, és küldött ímélt amerikába, ami Magyarisztánban azt jelenti, hogy nemzetközi entitások, nem várt sikerrel és/vagy a nemzeti rockban találta meg önmagát. Örök. 

 Gondoltam leírom..

(1)

...Egy szomszéd kissrác, velem egykorú, aki gyakran átlógott hozzánk, mert mindent megtalált, amit náluk soha: békességet, rendezettséget, örömöt. Persze ezért az Apjától verés járt. Egyik nap a kukoricásban építettük a századik erődítményt, amikor meghallottuk az ordítását. Felállt, és azt mondta: azt hiszem, megölöm magam. Másnap kilépett a busz mögül, elütötték és meghalt.  Aztán volt egy osztálytársam, aki nem járt jól a szüleivel, délutánonként összevesztek rajta, ki viszi haza, nem fogom elfelejteni a tanárnő ordítását: „Krisztián, rohanj, itt az Apád!” Ebéd közben egész más történetei voltak, mint nekünk. Néha bezárták a szekrénybe, és gyakran balta csattant az ajtóban. Így éltünk mi vidéken. Elhatároztam, megalázom azokat az embereket, akik azt hiszik, bárkit megalázhatnak. Ma már nem vagyok rá büszke, de sokukat sikerült. Van, akit a nép nyelve most is aláz. Végül rájöttem, hogy ez nem az én dolgom, a kolosszális-univerzális egyensúly elintézi.

(2)

...aztán ott kellett hagyni a mesét. Elkerültünk a kisvárosba, csak a házunkat a faluban felejtettük. Apámat megette a pénz, masszívan kezdte törni a házasságát, tulajdonképpen csak hétvégenként láttam. Anyám az italba menekült, a történet folytatása klasszikus, a család pokollá változott, a rokonok összevesztek, a medence lassan megtelt elsárgult levelekkel, engem és a nővéremet meg elkezdte felzabálni a tehetetlenség. Gyerekkoromban verbális kapcsolatom tulajdonképpen csak Anyámmal volt, a nevelést a környékünkre olyannyira jellemző, borzasztóan kártékony, labanc-náci-katolikus modell szerint Apám teljesen rábízta. Anyám kategorikusan belém imádkozta a viselkedést, az önuralmat, az illem minden apró részletét. Szegény, nem ismerte a világot, ami körbevette, és nem ismerte a saját fiát sem. Amikor a volt apácazárdába száműztek, azt mondta: „jobb, ha meg sem szólalsz kisfiam.” Megszólalt helyettem a többi. Ekkor kezdődött a harcom az önbizalommal. Szépen elkezdtem problémákat kreálni magam köré.

(3)

...Volt egy terem-társam akinek úgy tűnt a cipője kevésbé tikszaros. Ugyan mindenki-mindenkivel jóban volt, többnyire vihogtunk, nem gyűlölködtünk, de ment a harc a háttérben, folyton megkaptam az arabozást és/vagy cigányozást és/vagy négerezést és/vagy zsidózást. A lényeg az volt, hogy elnyomják a kissebségi komplexusukat velem szemben, mert ugye nekem mennyire könnyű. Ő nem tette, nem akart megsérteni, ennél sokkal intelligensebb volt, és vetélytársat sem kellett bennem látnia. Igazából akkor haverkodtunk össze, amikor felismertük, hogy hasonló az érdeklődésünk, és talán az érdeklődésünk minősége is. Úgy tűnt valamire való barátság lesz ebből, de nem lett. Több oka is volt persze, és az okok között magam is ott vagyok, többször keveredtem kényes szerelmi háromszögekbe, tudtomon kívül, a ribancok meg rám hivatkozva rázták le őt. Akkor még fel nem ismert problémám kazalnyi volt, ezt pedig a folytonos irányítással akartam kompenzálni. Én voltam a szervező, az operátor, a beszélő, a képviselő, a lényeg az volt, hogy felhívjam magamra a figyelmet, amit otthon soha nem kaptam meg. Ahogy ezt akkor magam nem ismertem fel, más sem.

(4)

...Aztán szépen lassan arra fordult amerről a langyos szél fúj, és végül az irigyem lett ő is. Legyőzték. Akkor értettem meg mennyire kicsi ember, amikor hozzám vágta huszonöt évesen, tizenhárom év haverkodás után: „te zenélsz, rajonganak érted, micsoda könnyű neked.” Napokig nem tértem magamhoz, ilyet csak a legbutábbja mondhat, azt gondoltam – mivel a barátom - pontosan tudja mennyit jelent nekem az üzenet, amit közvetíteni akarok, és pontosan látja, hogy amatőrként mennyire nincs körülöttünk rajongás. Kedves-jó emberek voltak, akik valamiért úgy döntöttek, meghallgatják amit azok soha nem hallgattak meg akiknek üzentem. Sokkal okosabbnak tartottam annál, hogy az én fél-tudásomra legyen féltékeny. Végül még is így politizált, és a falusi undokság, a vak utálat, a számtalan komplexus, a fasiszta szigorral szolgált elvek, és persze a bálványa, teljesen kiirtották belőle azt a kevés őszinte jóságot is, amivel rendelkezett. Tartalom nélkül lett öntelt, eredmény nélkül tartotta magát eredményesnek, és mint valami ócska kurva, megbaszatta magát mindenkivel, akinek szebb mosolya volt a valóságosnál. Az egész életem a rossz elleni örökös küzdelemről szól, magától értendő a nézetkülönbség. A barátság nekem szent dolog, talán túlságosan is. Normális helyen talán ez jó hír lehetne, de egy olyan pajtában, ahonnan jövök, csak a megkülönböztetésre jó. Ha az embert tényleg a barátai határozzák meg, akkor szerencsés vagyok: aki közénk állt, megetette vele az almát, és leleplezte előttem.

Egy hete látogatom az intézményt, nagyjából sikerült feltérképezni mi a helyzet. Délelőtt könyvből tanulás van, délután választható szekciók, én „írás” és „nyelvtan” órákat hallgatok. Adott egy szőke picsa, mint tanár, szerencsére britis akcentussal, és folyton pörög. Körülbelül tucatnyian vagyunk a délelőtti csoportban, de nagy a jövés-menés, mert nem mindenkinek kötelező (vízum típusától függ). A default felosztás: egy olasz építész csávó, egy másik szakács, két brazil leány (mindkettőt) meg egy csávó, egy kínai génkutató, egy másik csöves, aztán egy kóreai attila (non-stop a pofádban van a fényképezője), és egy lengyel. A korosztály nagyjából stimmel, de a többség letelepedési szándékkal van itt, jellemzően karakán, céltudatos emberek, és messze jobb az angoljuk.

Ma este Marti - a katalán cimborával - a három majmot beszéltük meg, később egy házibuliba mentünk, rajtam kívül mindenki tudott spanyolul (spanyolok, katalánok, franciák, olaszok, kolumbiaiak, argentínok…) szóval voltak kellemetlen pillanatok, a házigazda ausztrál picsa meg ötpercenként sikítozott, "angolul bazdmeg". Érdekes beszélgetések tudnak kialakulni, a többség viccesen tájékozatlan, nevesebbnél-nevesebb egyetemeik ellenére. Például Oscar, a madridi csávó azért jött ide, mert kirúgták a recesszió miatt a bankból, aztán látott valami filmet a tévében, hogy itt aligátorok meg kenguruk vannak, és gondolta megnézi, de egyelőre csalódnia kellett, mert sem aligátort, sem kengurut nem lát, csak a szokásos városi életet. Úgy mégis mi a faszt gondolt? A Queen Victoria Building lábánál koalák tanyáznak? Fünni, ahogy Mirjam mondaná, és mondta is, mert utána a sopiba mentünk, és bizony-bizony, koalára itta magát mindenki.

Nem tűnt el, nem is volt mit tenni, ledolgozott a biológia. Ma reggel felvettem a hátizsákom, és elindultam oskolába, mint a régi ronda időkben. Mivel összesen fél órát sikerült aludnom az éjszaka, elég ramatyul éreztem magam. Ennek ellenére jól sikerült a teszt, írásból a legmagasabb, nyelvtanból 5B, beszédtől nem tartottam. Megnyugodtam, nem dobtam ki a pénzt az ablakon. Pattogó kis faszkalap így is jutott gazdagon, de akadt egy spanyol és argentin arc (Marti és Pablo), akikkel gyorsan levettük egymást, és megléptünk. A „writing” mókát egy ausztrál náci nő tartja, a mamira emlékeztet, csak ő érti a szakmáját. Ez nagyon hasznos lesz, a hivatalost magyarul nagyon tudom csűrni (másfél évet dolgoztam benne), de angolul soha nem ment. A héten megveszem a jegyet zélandra. Drága jó Zsolt útravalója: Emil Sinclair ifjúságának története. Köszi innen is.

Ezek egyébként azt hiszik, mindenki azért jön ide mint ők: pénzt csinálni. A kurvázás most elmaradt, de legközelebb nem úszom meg. Dél-Amerikaiak bazdmeg. Ezeket éljem túl.

„Ne beszélj annyit, amikor én hívlak”. Ne vegyél telefont bazdmeg ha nem tudod kifizetni a számlád, vagy egyszerűen ne hívj fel, de ne magyarkodj, mert ettől őrülök meg. Tanuld már meg, hogy felelősséggel tartozol a cselekedeteidért, ne másokat hibáztass folyton. Otthon megszenvedtették velem kövéren (fentről, oldalról, lentről, családban, iskolában, szórakozóhelyen, zenekarban, munkahelyen, buszon, vonaton, gyalogosan, levegőben, vízben, barátságban, ellenségeskedésben, mindenhol és mindenkor), hogy vidéki zsidó vagyok, persze nem raciális értelemben. Nem vagyok hajlandó szégyellni magam emiatt, itt főleg nem, otthon majd úgy is elvárják. Ismerd már meg magad, és vedd észre, hogy hajszálra olyan vagy mint az akitől elmenekültél. Kicsinyes, önző, pénzfüggő és ostoba.

Végre eltűntek a rugby drukkerek a Maze-ből, és vissza tudtam költözni. Ákos egy ideje másik hostelben van a King’s Cross-on, még nem voltam ott, de azt mondja valami családi lak, a környék meg tele van kurvával, meg transzfesztóval (erről tudna mesélni, egyik este Fre súgta meg neki a titkot, „sajnálom, de akit kinéztél magadnak, igazából férfi”). Most látom csak, mennyire fogalmatlan. Neki nem kell változni, csak tanulni, azt viszont rengeteget. Nem látott, és nem is épített fel mintákat: hogyan kell barátkozni, hogyan kell kultúráltan étkezni, hogyan kell beszélni, megszólalni, viselkedni. Sőt: mikor kell és mikor nem kell viselkedni. Örülök, hogy itt van, fel fog nőni, megcsinálja, mert képes rá, és mert eredendően tisztalelkű ember. Ilyen történelmi barátságból jutott nekem otthon nagyon kevés, rajta kívül, konkrétan kettő. Szóvicc és stresszlabda. A többi csak időnként megjelent csüngeni a vállamon, mint valami kismajom, vagy egyszerűen elkullogott, ezzel deklarálva személyes minőségét.

A Maze egyébként valamennyire a kollégiumi időkre emlékeztet, csak itt nem kell meghasadni. Anno sok társunk nem akadt, időszakokra egy-egy arc, volt aki nem bírta a pocsolya szagát, és volt, akit egyszerűen kitettek, így tűnt el örökre. Janinak nem volt sok választása, ezért volt a legjobb, engem meg tartott a hátszél. Egy elszigetelt mikrovilágot kényszerültünk felépíteni magunknak, teljesen más életritmusban éltünk, az ingereket pedig szerekkel és eszközökkel pótoltuk. Falaknak beszéltünk, és éreztették veled a legrosszabbat: magyarázkodj. Az egyetemi szórakozóhelyre, többnyire nem emberek, hanem disznók jártak, sok nyomorult leány, akinek az egyetlen esélye a kurválkodás, és sok nyomorult legény, akinek az egyetlen esélye a kötözködés. Legalább is ezt hiszi, más módon képtelen önmagát kifejezni. Ismered a típust, nem? Magyarország legnagyobb fájdalma ez. Egy generációt neveltek fel, tulajdonképpen gyerekszülők. Én sem úsztam meg, ellehetetleníteni azonban nem tudtak, még ha meg is járatták velem a poklot.

Éjjel órákat üzeneteztem vele, és végre megérett arra az idő, hogy kibújjon a tüskéi mögül, és meghallgassa-megértse, mit-miért tettem, hogyan követi a felismerést a totális megsemmisülés, majd a rekreáció. Hogyan vasalom ki a ráncos géneket, és hogyan telepítek újra minden alrendszert, egyesével, hatalmas energiákat szánva minden egyes szubrutinra. Hosszú út ez, nagyon hosszú, de aki veszi a bátorságot, és rálép, már látja a kilométerköveket.

A leány megkapta a munkát, és ezzel valószínűleg el is tűnt az éjszakáimból. Bondira költözik. Ma öntött el először a várva-várt boldog felismerés, hogy mennyire nincs kalbászbul a kerítés. Egyrészt kiderült, hogy el lett baszva a foglalás, és mivel hosszú hétvége van nem tudtunk hosszabbítani (egyszer bíztam rá, érted?). Úgyhogy délelőtt ki kellett költözni a szemétdombról, pedig minden pajtás ott van, nemkülönben szombaton. Most itt rohadok tesómnál, ő dolgozik, a kóreaiak meg a kolumbiaiak sikítoznak, szakad az eső, és én leszek a kutya a földszinten, aki a bejárati ajtót ugatja. Ha a lakók rendesek lesznek, akkor nem rúgnak belém, csak simán átlépnek. De a fény mindig megjelenik az alagút végén, ezúttal messenger bejelentkezés formájában. Hiszel a találkozásban? Gondolom nem. Olcsó vagy te is.

Milyen vicces, hogy a nővérem, aki szintúgy nem akar Apánkra hasonlítani, hajszálra másolja a karrierjét. Kiváló és megbecsült felszolgáló megállás nélkül, váltásban két helyen, messze a birodalom szélén, sok (sok?) pénzért. Persze ez semmilyen érdemet, vagy minőséget nem kérdőjelez meg, csak közben látom, mennyire merül el a vendéglők és kávézók világában, ki mennyi borravalót kap, „mennyivel jobb környék már a Junction, meg amúgy is ez az új váltás sokkal hatékonyabb, Su új helyén állítólag köcsög a főnök”. Olyan ez, mint valami lefolyó, fent még széles, és csak szűkül-szűkül… Büszke is vagyok, és szomorú is. Már látom, ahogy otthon keresztbe fog tenni. Az értékrendünk még nyomokban sem hasonlítható össze...

Normális esetben azt mondanám, tartózkodj a műfoslelkektől, de most arra kérlek, ne tedd. Szükséged van rám és kész, nekem meg nem a gombokra van szükségem, csak úgy csinálok. Manifesztáció.

Virslit sütöttünk, paprikát pároltunk, és kimostuk a szaros ruhákat. Bezabáltunk, aztán bújtuk a vasat, szálláskeresés céljából (tehát myspace és spraci :). Találtunk végre egy fasza helyet, ahol lehet tölteni, nem nézik a poharad, de legalább ez is drága. Everywhere Internet, a Liverpool és a CastleReagh sarkán , kb. 20 máspodpercre tőlünk, ennek ellenére csak most fedeztük fel. Máshol nem voltunk, mert mocsok szél tombolt, és kb. 10 fok volt, bár a hostelben is szarrá fagytunk, szigetelés, ablakok csak dísznek vannak. Este nővéremhez mentünk, filmezés volt a kolumbiai meg a holland csajszival, mondjuk a filmből szarra nem emlékszem, mert akkor is a vasat bújtam. Tesóm csinált nekünk halat, ezért ma nem éhesen feküdtem le. Eddig kb. mínusz 6 kiló. Annak ellenére, hogy zenét csinálni jöttem ide, eddig egy ütem nem készült el. Mi lesz ebből, elkurvulok?

Este Fre-vel voltam, elkezdett táncolni, és vakarhattam le róla a faszikat. Nézett rám a kibaszott nagy kék szemeivel, hogy mentsem. Bitch.