Egy japán kávézó, fasuhogott, kissé galambszaros terasszal, finom de nem túl drága macchiatoval. Ideális hely gombcsettegtetésre, olvasásra. Rendszerint egyedül lépek az üzletbe, a laptopnyi asztalkákon ebédszünetes robotseregek maradékai, a polcon szétszórt újságok, a pénztár mögött zselével kezelt, ősz hajú ötvenes főnök, modoros japán vatkenájdúforjúval. Ismerős vagyok, mindig akkor érkezem, amikor a többiek elmennek. A választ nem várja meg, pedig most feketét szerettem volna. Megvetően morrant a hátul serénykedő, sütőporos kezű szolgalányára. Egyik szeme a kávégépen, másik rajtam. Alaposan végigmér, de nem ausztrálosan, hogy végül kibuggyanjon belőle a mesteri kérdés: honnan szakadtam ide. A lány lesütött szemmel szalad elém, nagy igyekezetében a süteményes tálca megbillen, de a helyén marad. Apró szoknyája mindenütt foltos a fehér portól, vékony teste megremeg a tulajdonosa közelségétől, előveszi a legkedvesebb mosolyt, amit ebben a helyzetben elő lehet venni, és halkan szisszen a fogai között a túdollarsplease. Mindannyian tudjuk, csak ezért kellett iderohannia, a főnök nem alázkodik meg annyira, hogy nála fizessek. Fejét mélyen maga előtt tartja, pedig jól látszik, az arca is poros. Az öreg megkér, foglaljak helyet, menetrend szerint visszakérdezek a hamutál ügyében, persze, majd küldi azt is. Pár másodperc, és a lány már felettem egyensúlyozza a poharat. Rám néz, pajkosan mosolyog, ahogy mindig, szeme üveges lesz, enyhén meghajol, és visszafogott testtartással elrohan, ahogy csak a japán lányok tudnak. Belekortyolok, és megjelenik a felhő, kirajzolódik a hazám, a vidék, budapest, a befordultság, a kényszeresség, a butaság, és elegem van ebből. Féljenek azok, akik megfélemlítenek.
