Pontosan ott folytatom, ahol elkezdtem: a képernyő mögött. Kapkodva letölteni a legfrissebb hangokat, elolvasni hogyan halunk meg, elhanyagolni a megoldandók és végrehajtandók sorát, vagyis a gondot, ami lassan-lassan rátelepszik az előttem álló dologtalan két hétre. A könyvek fogynak, az ismerősök sokasodnak, hivatalosan is beköszönt a nyár, és megjelennek az erkélyen a repképes, tíz centis csótányok, a lakásban pedig a misztikus élőlények, az „ágybogarak”, akik a szúnyogokhoz hasonlóan vérrel táplálkoznak, nappalonként pedig a matracodban húzzák meg magukat, egy tömbben a sok közül, a harmadikon. Ausztrália elképesztő.
A mögöttem hagyott hónap nagyon erős volt, az előre tervezett iskolalátogatásomat megtoldottam még egy héttel, új óvót kaptunk, Patrickot, aki mint sokan mások az intézményben, szintén társadalomtudományos, masszív politikai nézetekkel. Ugyan angolt nem nagyon tanultunk, viszont lehetett vele órákat beszélgetni, vitázni fontos és kevésbé fontos kérdésekről, cigarettázni, berúgni. Olyan helyeket mutatott a Sydney-t körülölelő vadonban, amit valószínűleg magunktól az életben nem találtunk volna meg. Soha nem látott mentalitás, világlátott, szuggesztív, negyvenes, aki akkor is vezeti a bérelt japán mikrobuszt, amikor iszik, mert hát: „Whatever”.
Így a tervezett rápihenés helyett, nem tervezett másnapossággal érkeztem a Kingsford Smith-re, hogy három óra repülést követően belélegezhessem Zéland kijózanító levegőjét. A tervek mindig csak tervek, húsz ezer kilométer távlatából még úgy gondoltam, hogy Zündej lesz a kirándulás, és Auckland vagy Christchurch az állomás. Az, hogy mégis a vörös földön ragadtam, nem bizonyult rossz döntésnek. Ahogy az egyik a zaj, a másik úgy a csend, és bár mindkettőre borzasztóan szükségem volt, a balansz így a megfelelő. Ott lent, az óceán közepén maximum a madarakkal barátkozhatsz össze, és bár soha nem elég semmiből, az erdőből, vízből, hegyekből, de a városból, a hype-ból, az italból, a haverokból sem, a fenébe is, úgy érzem, a balansz így a megfelelő.
Amit az utazásról írni tudok, nem más, mint taknyazás, semmiképpen sem beszámoló, de azért nekirontok: nincs olyan szeglet, ahol nem marad tátva a szád a természet javai láttán, de az úr máshonnan sem vesz el, nincs bosszantó a civilizáció működésében. Lórien létezik? Nem, de Új-Zéland tökéletes.
Bár késő délután landoltunk Christchurch-ben, mindenképpen el akartuk érni a Déli-Alpok lankáit, ezért rögtön béreltünk autót, bepattantunk, felcsavartuk a rádiót, és már száguldottunk is Ashburton felé, ahol az estét egy remek motelben töltöttük, bontottuk a fehérbort, és már repkedtek is az út hátralevő részét meghatározó frázisok, főként a francia leány akcentusát illetően. Szóval reggeli a birkák között, aztán nekifeszülünk az útnak (nagyjából le is vezettem a kb. kétezer kilométeres össztávot, és hiába van a kormány jobb oldalon, egy olyan helyen, ahol tulajdonképpen nincs forgalom, a táblás irányítás pedig kifogástalan, nem okozhat problémát.) Lassan feltűntek a zöld lankák, a halványkék tavak, a hófehér süvegek. Tulajdonképpen kilométerenként meg kell állni, a dombokra fel kell mászni, a tópartra le kell ereszkedni, minden olyan egyszerű, nem áll utadba civilizáció, sem turista, sem természet, csak mászol, és ereszkedsz. Hamar megtanultunk egymás mellett létezni és nem létezni, Lake Pukaki-nál már mindenki tudta mi a dolga, keresni egy zugot, sziklaszirtet, mert jut mindenkinek: ülni, hallgatni, csodálni, elmélyülni. A nap célja Mount Cook, a hegy, ami összeolvad az éggel, ahol a fehér inkább valami kék, a természetről alkotott fogalmad pedig megváltozik. Este kilencre értünk Queenstown-ba, rögtön kerestünk hostelt, YHA, négyágyas, tökéletes. Egyébként végig elképesztő zsákosokban aludtunk, olcsók voltak, tökéletes tisztasággal és felszereltséggel. Az alig tízezres várost sok mindennel lehetne jellemezni. Egyrészt adott az elképesztő fekvése, hatalmas hegyek lábánál, az inkább óriási folyam jellegű Wakatipu tó partján. A környék nem zsúfolt, nincsen látkép mólókkal és urbán fényekkel. Másrészt pezseg, igényes, kiforrott, kiművelt. Specifikus zenei klubok, jobbnál jobb könyves és lemezboltok, ötletes apró kávézók, számtalan kultúra konyhakínálata. Tele van átutazó vidéki fiatallal, az extrém sportok fővárosa, a reggae hegyvidéki bázisa, nem lehet csak úgy otthagyni. Olyan, mint ha megálmodtad volna az egészet, folyton érzed, hogy ezt neked találták ki, annyi elégedetlenség, ellentmondás, és undok legyintés után végre itt a bizonyosság. Utópia. Itt esett meg a hónap táncestje is, a Substation nevű helyen kezdtünk, eleinte csak mi voltunk, mivel pont aznap volt a városban a The Wailers koncert, apánk emlékére. Mindenki lázban égett, szaglott a levegő, a klub vörös és fekete, jófej kocsmárossal, míves hangkőmüvessel, finom root reggae-vel. Éjfél körül szálingóztak az emberek, mázsás súlyként gyalult a földbe a step, nem maradhattam tétlen. Aztán hazafelé még beugrás a helyre, ami félig az utcán, félig tető alatt működik, részeg kanadai lányok csak kóvályognak, a csavaró belefeszül a munkába, a második helyet éppen zárnák be, a lábam már ott az ajtóban, végigmérnek: most kezdődik a privát, megígérem, mi csak táncolni akarunk. Táncoltunk, a felszerelés, a zene óriási volt, a lovász teljesen megőrült, mint ahogy az a húsz ember is, akivel lassan az – amúgy apró kávézóként működő - egység megemelkedett, begyulladt a rakéta, dübörgött, forrt a padló, kapálózott mindenki, és jött a súlytalanság.
