Ezek egyébként azt hiszik, mindenki azért jön ide mint ők: pénzt csinálni. A kurvázás most elmaradt, de legközelebb nem úszom meg. Dél-Amerikaiak bazdmeg. Ezeket éljem túl.
„Ne beszélj annyit, amikor én hívlak”. Ne vegyél telefont bazdmeg ha nem tudod kifizetni a számlád, vagy egyszerűen ne hívj fel, de ne magyarkodj, mert ettől őrülök meg. Tanuld már meg, hogy felelősséggel tartozol a cselekedeteidért, ne másokat hibáztass folyton. Otthon megszenvedtették velem kövéren (fentről, oldalról, lentről, családban, iskolában, szórakozóhelyen, zenekarban, munkahelyen, buszon, vonaton, gyalogosan, levegőben, vízben, barátságban, ellenségeskedésben, mindenhol és mindenkor), hogy vidéki zsidó vagyok, persze nem raciális értelemben. Nem vagyok hajlandó szégyellni magam emiatt, itt főleg nem, otthon majd úgy is elvárják. Ismerd már meg magad, és vedd észre, hogy hajszálra olyan vagy mint az akitől elmenekültél. Kicsinyes, önző, pénzfüggő és ostoba.
Végre eltűntek a rugby drukkerek a Maze-ből, és vissza tudtam költözni. Ákos egy ideje másik hostelben van a King’s Cross-on, még nem voltam ott, de azt mondja valami családi lak, a környék meg tele van kurvával, meg transzfesztóval (erről tudna mesélni, egyik este Fre súgta meg neki a titkot, „sajnálom, de akit kinéztél magadnak, igazából férfi”). Most látom csak, mennyire fogalmatlan. Neki nem kell változni, csak tanulni, azt viszont rengeteget. Nem látott, és nem is épített fel mintákat: hogyan kell barátkozni, hogyan kell kultúráltan étkezni, hogyan kell beszélni, megszólalni, viselkedni. Sőt: mikor kell és mikor nem kell viselkedni. Örülök, hogy itt van, fel fog nőni, megcsinálja, mert képes rá, és mert eredendően tisztalelkű ember. Ilyen történelmi barátságból jutott nekem otthon nagyon kevés, rajta kívül, konkrétan kettő. Szóvicc és stresszlabda. A többi csak időnként megjelent csüngeni a vállamon, mint valami kismajom, vagy egyszerűen elkullogott, ezzel deklarálva személyes minőségét.
A Maze egyébként valamennyire a kollégiumi időkre emlékeztet, csak itt nem kell meghasadni. Anno sok társunk nem akadt, időszakokra egy-egy arc, volt aki nem bírta a pocsolya szagát, és volt, akit egyszerűen kitettek, így tűnt el örökre. Janinak nem volt sok választása, ezért volt a legjobb, engem meg tartott a hátszél. Egy elszigetelt mikrovilágot kényszerültünk felépíteni magunknak, teljesen más életritmusban éltünk, az ingereket pedig szerekkel és eszközökkel pótoltuk. Falaknak beszéltünk, és éreztették veled a legrosszabbat: magyarázkodj. Az egyetemi szórakozóhelyre, többnyire nem emberek, hanem disznók jártak, sok nyomorult leány, akinek az egyetlen esélye a kurválkodás, és sok nyomorult legény, akinek az egyetlen esélye a kötözködés. Legalább is ezt hiszi, más módon képtelen önmagát kifejezni. Ismered a típust, nem? Magyarország legnagyobb fájdalma ez. Egy generációt neveltek fel, tulajdonképpen gyerekszülők. Én sem úsztam meg, ellehetetleníteni azonban nem tudtak, még ha meg is járatták velem a poklot.
Éjjel órákat üzeneteztem vele, és végre megérett arra az idő, hogy kibújjon a tüskéi mögül, és meghallgassa-megértse, mit-miért tettem, hogyan követi a felismerést a totális megsemmisülés, majd a rekreáció. Hogyan vasalom ki a ráncos géneket, és hogyan telepítek újra minden alrendszert, egyesével, hatalmas energiákat szánva minden egyes szubrutinra. Hosszú út ez, nagyon hosszú, de aki veszi a bátorságot, és rálép, már látja a kilométerköveket.
