Egyre kisebbnek tűnik zündej. Az ember pont ott találkozik Alessandro-val, és a „házibuli” meghívóval, ahol számít rá: a szeszboltban (skandináv modell). Kiderül, hogy ő is abban az épületben lakik ahol mi, sőt, később kiderül, hogy tulajdonképpen mindenki itt lakik. A körzet pedig nem Ultimo, hanem Pyrmont, the finest. Sokáig kerestem a szavakat ezekre a nappali-partikra, de nincs megfelelőbb: aranyos. A lányok azt akarják, a fiúk azt akarják. A cimborákat kivéve, a beszélgetések csak ritkán szaladnak túl a - honnan jöttél, mióta vagy itt, meddig maradsz, milyen vízumod van - halmazból. A zene mindenhol ugyan az a szar, néha nehéz magyarázkodni, miért nem tudsz ilyesmire táncolni. A létszám csak attól függ, van-e legalább egy fő brazil ismerős, mert náluk a szorzó minimum húszas. Vicces, amikor ilyen blokklakásban összegyűlik hatvan-hetven ember, és ha egyszer kijutottál a balkonra bagózni, nagyjából ott is töltöd az éjszakát.

Azért kelet-európai vagyok, nincs mit tenni. Néha még itt is érzem, de a csúcspont egyértelműen az volt, amikor kimentem Eszterhez Norvégiába. Kis túlzással kibasztam az ajtót, bal kezemben pálinka, jobb kezemben füstölgő csikk: ”Köszönjük, nem kérünk alkoholt, és itt nem lehet dohányozni. Amúgy Oroszországból jöttél?” Vagy amikor igyekszed megmagyarázni a japán kislánynak Európát, majd megtudod, hogy két évet töltött Párizsban, kettőt Londonban és a finis Barcelonában esett meg.