Ha a házimóka az ötvenedik emeleten van, a lift kevesebb, mint öt másodperc alatt ér oda, és a jó tanácsok ellenére sem fogod be a füled, az nem jó, ráadásul ha éjfélig nem érsz oda a helyre szteppelni, nem engednek be, még ha tudsz egyenesen menni, akkor sem. Micsoda dolog ez. Furcsa, de kezdem megszokni a problémamentes konzuméletet, de ha minden igaz bő három hét múlva már zélandon leszek, csatlakozik Marti is, meg valami francia, de még nem találkoztam vele.
A város pontosan három jól szelektálható pajtásra bomlik: város, a hülye hotel-klub-étterem megoldásokkal, zabálókkal és a hülye zenékkel. Oxford street és azon is túl, a klubokkal, a művésztelepekkel, drogokkal, és minden gyomorforgatóval. Persze a tökegyforma suburbok, azok között is a partmentiek, ezernyi kisváros, szórakoztatóközpontokkal, és a homokos óceánöblökkel, elhagyott szörfdeszkákkal.
Ezek is pontosan olyanok. Fotóznak non-stop. Mosolygok a képeken, miért is ne. Külön megérne egy értekezést, soha nem tudtam csak úgy zsebrerakni a jelenséget, amikor vágják a pózokat, a beállásokat, a vigyorokat. Megannyi jó ember, megannyi jó szokással, de nem az enyémekkel.
Sajnos nem tudok csavarni a szivikundergroundban, mert ez legális poszt, én meg nem lennék az. Sebaj, talán majd felrakom a műsort máshol. Kóreai kiköltözött, olasz beköltözött, képben van, jobban mint vártam. Jól kijövünk.
Nem lehet eléggé szenvedni. A délutáni korlátkék égbolton megjelent egy betépett pilóta, és felvéste az égre: „this is life”. Mit lehetne ehhez hozzáfűzni, rohan az idő, én meg előtte-mögötte.
