Zéland után volt két napom kimosni a szaros ruháimat, megborotválkozni, feltölteni az akkumulátorokat, hogy aztán ismét másnaposan menjek a Kingford Smith-re. Ezúttal Mattia bátyámmal indultunk útnak felfedezni Viktória államot és Melbourne városát. Csütörtök reggel hétkor az Ibis hotel előtt vártuk a jól bevált szakadt kisbuszt, ami a legolcsóbb reptéri transzfer. Egy öreg fószer vezetett, mikulássapkában, az ülésére pedig az volt írva, hogy „Santa’s Chair”. Valami kemény szeren volt, legalábbis a félórás buszozás (inkább hullámvasutazás) után azt gondoltuk ennél nincs veszélyesebb, talán csak a Tiger Airways, nyolcvannyolc dollárért.
Melbourne, párás meleg, eső a levegőben, az Airport Shuttle az óriási Southern Cross vasútállomásnál tesz ki, lassú bandukolás a hátizsákosba, ami bár az „Urban Central” nevet viseli, kurvára nem a központban van. Az ötemeletes épület tele van idiótával, olyan mint valami óvoda, igaz azért választottuk, mert reggeli illetve végtelen rizs és tészta jár huszonhét dollárért cserébe, ez nagyjából verhetetlen. Vettünk répát, meg egyéb zöldségeket, és tulajdonképpen ezt ettük egy héten keresztül, rizzsel és tésztával, mindenféle módon elkészítve. Ilyenkor nem jön rosszul, ha egy olasszal vagy, aki ráadásul érti is (egyébként vega). A szobatársakkal megjártuk, először egy ausztrál párral osztoztunk, akik a „sexpo”-n dolgoztak, és nyilván felizgulhattak a nap végére, mert tulajdonképpen átbaszták az éjszakát, a csaj meg rendesen sírt fél órát minden aktus végén. Reggel hétkor kelés, zuhany, reggeli, lekváros kenyér a hátizsákba, aztán az őrület. Az időjárás mellénk állt. Három napig mentünk, folyamatosan. Melbourne is olyan, mint valami betonkeverő. Tökéletes példa a kultúrák békés egymás mellett létezésének. Bár minden nagyon meg van tervezve, könnyedebbnek, frissebbnek, mindazonáltal kiforrottabbnak tűnt mint Sydney. Jó angolszász módra óriási parkok a város közepén, tökéletes villamoshálózat, egy pillanatig sem érzed a zsúfoltságot, annak ellenére, hogy három-négy milliós népsereg lakja. A kedvenc a Brunswick utca, kreatív shopok, izgalmas könyves és lemezboltok, őrült kocsmák és kávézók, konyhák a világ minden tájáról. Imádtam. Az óceánpart mást adott, nem a kaliforniai jellegű szörfparadicsom, nincsenek zündeji társaikra jellemző óriási homokos partok, sokkal inkább jellemző a jól kidolgozott útvonalakkal, kávézók rögtön a víz partján, vitorlások hada, ilyesmi. A városrész (St. Kilda) elképesztő, meglepő zenei kínálattal (meglepő = kurvajó). A szombat esténket sörrel a kezünkben, a Yarra folyó partján töltöttük, ez a legjobb módja az emberek megismerésének. Jött az eső, szaladtak, mi is a metró bejáratnál húztuk meg magunkat, két óra pure people watching.
Már korábban lebeszéltük a berlini lánnyal, hogy közösen csináljuk meg a „great ocean road”-ot, ezért vasárnap reggel autókölcsönzőben kezdtünk, kettőből semmi, végül a harmadikban akadt még egy szamár, befutott Hanna, és már nyomtuk is a gázt, fel az autópályára, aztán vidék. Első nap Geelong-Apollo Bay-Port Campbell táv, közben beszélgetések random megállókon, az óceán partján, az egész megint csak több a szókincsemnél, a képek beszélnek, tényleg varázslatos, nem tudok kisebbet mondani. Port Campbell-ben egy teljesen új zsákosban szálltunk meg, Hannának - a huszonöt éves pszichológus hallgatónak – azért lehettek nehéz percei velünk, mi mégiscsak ismertük egymást, mentek a jól bejáratott ökörségek. Éjjel további két alak lepett meg minket a hatágyas szobában, még annyit sem tudtak mondani, hogy.
